Búcsú a nagy halaktól

Mindig ugyanott forgott, mindig csak egy, és vélhetően olyan nagy, amely még a fajtársait sem tűri meg közelében. Amilyen magányosnak tűnt a hal, olyan barátságtalan volt a part meg a vízfenék is.

A partoldal meredek és kefesűrű gyalogakáccal benőtt, járhatatlan; a vízfenék pedig lapos és sima, akár a tepsi. Kevesen járnak erre. Én azonban amikor csak tehettem, kijártam. Lestem, forog-e, rabol-e a halam. De vagy én nem voltam ott, vagy a harcsa nem rabolt, vagy gyanús elemeket láttam a parton, ezért folyamatosan elmaradt a harcérintkezés. A napokból hetek, a hetekből hónapok lettek, és mint a nóta modja "ősz is lett azóta".