A vízi élettájak és társulások áttekintése

(Felföldy 1981, Dévai és mtsai. 1993, Györe 1995 nyomán)

Az állóvízi élettájak vázlata
A tengerekben és a kontinentális állóvizekben egyaránt négy élettáj vagy tájék (régió) különböztethető meg, melyeken belül függőlegesen rétegek (sztrátumok), vízszintesen életövek (zónák) választhatók el.

Nyíltvízi táj – pelagiális régió

(pelágium). A víz alzat nélküli tömege. Függőlegesen rétegződhet. Mély tavakban a felületi hártya, a fedőréteg (epilimnion), váltóréteg (metalimnion) és alsó réteg (hipolimnion) rétegekre válik. Felső, átvilágított részét fotikus vagy trofogénikus rétegnek hívjuk (építés tere), ahol az önálló táplálkozású növények szervesanyag-termelése folyik. Az alsó, meg nem világított afotikus vagy trofolitikus réteg (bomlás tere) a heterotrofikus élőlények tanyája, amelyek a fotikus rétegből ide jutó szerves anyagokat fogyasztják és bontják. A rétegek mélysége a tó nagyságától, környezetének és vizének minőségétőűl és élővilágától függ. Az igazi pelágium (egyes szerzők limnetikus régiónak nevezik az édesvizekben) a sekély tavakban hiányzik.

Parti tájék – litorális régió.

A parti táj a vizek legváltozatosabb területe. Hidrobiológiai fogalom, és jelentése nem azonos a mindennapi "part" szóéval; fontos tudnunk, hogy a kérdéses mederfelülethez tartozó víztömeg is része a litorálisnak.

A parti táj két övre (zóna) osztható: felső része a száraz parti öv (paralimnolitorális zóna), az alsó, amely magas vízálláskor teljes egészében víz alá kerül, a parti öv (litorális zóna). A felső öv két lépcsőre bontható : a hullámok által időnként nedvesített locsolás terére (szupralitorális lépcső) és a partszegélyre (epilitorális lépcső). Ez utóbbi már a szárazföld része, melynek mikroklímájára azonban döntően hat a víz közelsége (pl. jellegzetes nedvességkedvelő növényzet).

A szűkebb értelemben vett parti öv felső határa a magas vízállás vízvonala, az alsó pedig az a vízmélység, amíg a víz átvilágítottsága, a mederalkat, a széljárás, az üledék minősége és a hidrosztatikai nyomás függvényében a nagy termetű gyökerező hínárok terjednek. A magas és az alacsony vízállás vízvonalai közt van a valódi part (eulitorális lépcső), ami a vízállás változásai szerint időnként szárazra jut. Alatta az állandóan vízzel fedett, alámerült part (infralitorális lépcső) következik.

A parti táj víz alatti részét (hidrolitorális) a nagy termetű vízinövények jelenlétén kívül átvilágítottság, kedvező hőmérsékleti viszonyok, élénk kicserélődés, hullámmozgás és az alzat bősége jellemzi. A litorális hullámjárta (lotikus) és szélcsendes (lenitikus) szakaszai, melyek alapvetően a vízmozgás szerint térnek el egymástól, de más környezeti tényezőket is befolyásolnak (átlátszóság, szellőzöttség, üledékmozgás, növények megtelepedése stb.), tovább tarkítják a vázolt képet, ami a helyrajzi viszonyok (lapos vagy meredek part) és a part anyaga (agyagos, homokos, köves stb.) szerint is változhat.

A parti öv a vízszintváltozás miatt különösen érdekes terület. A mérsékelt égövi tavak lapos partján az apadás azt hozza magával, hogy nagy területek élővilágukkal együtt szárazra kerülnek (szemisztatikus tavak), a kisebb vizek egészen kiszáradhatnak (időszakos és alkalmi, asztatikus vizek). Az ideig-óráig, de néha hosszabb ideig tartó víztelenségnek, sőt a kiszőradásnak tűrése is a kontinentális vízi élőlények egy részének különleges sajátsága.

A parti táj közvetít a víz és a szárazföld között. A szárazföldi eredetű anyagok itt mosódnak a vízbe, a vízi eredetűek, különösen a turzások révén, itt kerülnek ki az anyagforgalomból.

Környezetvédelmi szempontból a természetes vízpart a vízi ökoszisztéma védelmi állása a szárazföld megpróbáltatásaival (stresszeivel) szemben. Sebestyén Olga (1963) szavaival: "... a parti tájék a vizek legváltozatosabb területe, legyen az álló vagy folyó víz partja." Jól tudjuk, hogy a változatosság (diverzitás) a kibernetikai szabályozó és állandósító folyamatokban fontos, mert alternatív megoldásokat tesz lehetővé. Ha a stressz kivédése az egyik működő ciklus mentén nem sikerül, sikerülhet egy másikon. Ha a parti táj élővilágát elpusztítjuk vagy szegényítjük (egyhangúvá tesszük!), a tó természetes védelmét hatástalanítjuk. Ezért rejt veszedelmet a vizek partjának beépítése a vízig érő településsávval, sőt körülvétele betonburkolattal. A természetben mindenhol tapasztalható változatosságot, mozaikszerűséget kell a jövőben végzendő kutatómunkával "átlopni" vízpartjaink rendezésébe.

Mélységi táj - profundális régió.

A parti és az alatta elhelyezkedő mélységi táj között átmeneti öv, a litoriprofundális zóna (szublitorális, eprofundális, mikro és makro elitorális) terül el, amit a szerzők néha a parthoz, néha a mélységi tájékhoz sorolnak. Itt makrovegetáció már alig van, fenéklakó algaegyüttesek lehetnek, mert bizonyos fényellátottság még van. Mivel sekély tavaink hínármentes feneke idetartozik, a profundálishoz soroljuk. A mély tavaknak a parttal nem összefüggő, feltöltődéssel keletkező, fenékig átvilágított részeit pszeudolitorálisnak nevezik.

A profundális régióban két övet különböztetünk meg, ezek a litoriprofundálist követő valódi mélységi öv (euprofundális zóna) és a 600 m alatti alsó mélységi öv (abisszális zóna), ami édesvízben csak a Bajkál- és a Tanganyika-tóban található.

Föld alatti vízi táj - freatális régió.

Mint már tudjuk, a felszíni vizek nem érnek véget a mederfenéknél, hanem annak minősége szerint különböző mélyen behatolnak az alapkőzet likacsaiba, és a vizek föld alatti szféráját hozzák létre (átitató-, interszticiális vizek). A föld alatti vízi tájék (freatális régió) nem azonos a felszín alatti vizek fogalmával, hanem szűkebb annál: csak a felszíni vizek föld alatti szférájára vonatkozik, ami 1-4 m mélységig és a parttól 50 m távolságig terjedhet.

Az állóvízi társulások áttekintése

A felsorolt élettájak némelyikét többé-kevésbé egyöntetű élőlény-sokadalmak népesítik be, másutt az élettájak és az életövek elválását nem követi szigorúan a társulások elterjedése.

A pelagiális régió alzat nélküli víztömegét a lebegő életmódú, korlátozott önálló mozgású plankton és a nagy testű, aktívan úszó nekton népesíti be (alzat nélküli élet).

A víztömeg két, más természetűű közeggel érintkezik, és ezeket az érintkező felületeket alzatként használva élőlények népesítik be (interfaciális élet). Így jön létre a víz-levegő interfacálisán a neuszton és pleuszton, a víz-szilárd fázis határán a benton.

A benton két nagy csoportra bontható : a meder felületén és anyagában, a parti vagy mélységi tájon található, vízfenéken élő bentoszra, amiben - különösen mély tavakban vagy a tengerben - a fenék fölötti vízréteg (70-80 cm) élővilága is szerepel (hiperbentosz), és a fenéktől eltérő anyagú, egyéb alzatra települt élőbevonatra (biotekton).

Itt említjük meg a gyökerező növényzet (rhizomenon) és a laza bevonatok (plokon) vízfázisában lebegve élő lények összességét, amit metafiton (pszeudoperifiton) néven választanak el a planktontól.

A freatális régióban jellegzetes interszticiális élővilág tanyázik, amit sztigon (stygon) néven foglalnak össze. A homokos alzat likacsaiban a sztigopszammon, a kavicsok között a sztigopszefon található.

Folyóvízi élettájak és társulások
Az élettájak és életközösségek előbb vázolt elnevezései álló- és folyóvízben egyaránt használhatók, de a folyók "nyíltvízi" tájékát gyakran mediális, parti táját pedig ripális régiónak nevezik. Föld alatti szférájuk a hiporheális régió.

A folyóvizek eredetüktől torkolatukig olyan hosszú úton és olyan sokféle területen folynak keresztül, hogy indokolt hosszukat kisebb-nagyobb jellemző részre bontani (hosszanti szakaszosság: longitudinális zonáció). Ennek fizikai, kémiai és biológiai lehetőségeit a folyóvizek ökológiai kutatása tárta fel. Többen próbálkoztak az áramló vizek szakaszolásával a domináns halfajok alapján. A következőkben az Illies-féle rendszer alapján ismertetjük az egyes folyószakaszokat.

A folyóvíz kezdete rendszerint a forrás, ami a feltörés módja szerint lehet csörgedező v. zuhogó (reokrén), amikor a föld alól kikerülve, azonnal határozott irányban kezd folyni; feltörő (limnokrén) forrás, ami valamilyen nagyobb vízmedence fenekén fakad, és annak peremén túlbukva kezdi útját (forrástó), végül a mocsárforrás v. forrásláp (helokrén), aminek vize diffúzan szivárog elő a talajból, nálunk rendszerint jellegzetes forráslápi növényzet alól. Ez a forrástájék (krenális régió).

A forrásoknak gazdag, különleges és egyedileg is jellegzetes élővilága van (krenon), magában a forrásban az eukrenon, a forráskifolyókban pedig a hipokrenon.

A folyóvizek ezután következő szakaszai a pisztrángfélék tájához tartoznak. A 3 méternél legtöbbször sokkal sekélyebb, gyors folyású, hideg, tiszta vizű, kevés szerves anyagot termelő és tartalmazó pataki táj ez (rhitrális), társulásainak összessége a rhitron. Legfelső része a csermelyek és a torrens hegyi patakok világa, a felső pisztrángszinttáj (epirhitron), ahol a víz igen gyors, sodró, hideg, esése 5%-nél is több lehet, a patak keskeny, 25 m-nél jóval keskenyebb. Ez alatt az alsó pisztrángszinttáj különíthető el, amelynek élővilága a metarhitron. A víz még mindig elég gyors sodrú és hideg, esése is elég nagy (4‰ körül), a vízfolyás szélessége nagyobb hegységekben a 100 m-t is elérheti. A víz oxigénben gazdag, ahol a pisztráng és a hegyi pataki fauna jól érzi magát. A folyó medrének irányát és helyi viszonyainak alakulását a földrajzi helyzet adottságai döntik el.

Ez alatt a völgyek és előhegységek kisebb folyókká szaporodott szakasza., a pénzespér-szinttáj terül el (élővilága: hiporhitron). A víz mozgása még élénk, az esés 1,5‰-re csökken, a folyóágy kavicsos, méretei tekintélyesek, iránya kanyargós, amit azonban elsősorban a terep alakulása határoz meg.

A síkságra érve a vizek folyási sebessége csökken, és a pontyfélék tája (potamális) következik, a potamon néven összefoglalt társulásokkal.

A legfelső márnaszinttáj (epipotamális) területén a folyó már bizonyos fokú feltöltésre képes. Az esés enyhe, de még változékony, a folyóágy méretei változóak, elsősorban a folyóvölgy szűkületei változtatják. Kisvíz idején a folyó saját üledékágyában kanyarog. Az élővilág (epipotamon) elhelyezkedése és a vízminőség alakulása a hidrológiai, hidromechanikai viszonyok függvénye.

A tápanyagdúsabb, mélyebb vizű dévérkeszeg-szinttáj jellemzője, hogy élővilága (metapotamon) az állóvizekhez legközelebb álló törvényszerűségek függvénye. A meder lassan, nagy kanyarokat téve halad saját alluviumán, körülötte időszakosan elöntött ártér alakul ki, természetes körülmények között galériaerdőkkel. A folyó élővilága gazdag, és a vízminőség alakításában biológiai tényezőknek van döntő szerepük.

A legalsó, a tengerrel keveredő esztuáriumban kialakuló félsósvízi (brakkvízi) szinttáj, a lepényhal-durbincs szinttáj vizében a sós vizet is tűrő eurihalinikus élővilág (hipopotamon) alakul ki. Itt ismét a torkolatot létrehozó és alakító földrajzi tényezők veszik át az irányító szerepet.

A fenti zonációt számos kritika érte, részben mert az egyes szinttájak határai nem különülnek el élesen, részben mert más élőlénycsoportok figyelembevételével más zonációs rendszerek is megalkothatók. Jelenleg elfogadottá vált az ún. "River Continuum" elmélet, amely a folyókat olyan longitudinálisan összekapcsolódó rendszereknek tekinti, amelyekben az alsóbb szakaszok ökoszisztéma-szintű folyamatai a felsőbb szakaszok hasonló folyamataival szoros kapcsolatban állnak. Azonban annak ellenére, hogy a szinttájak nem elfogadott ökológiai egységek, a folyók szakaszolása a halászatbiológia számára továbbra is nemcsak leíró, de gyakorlati jelentőséggel is bír.

forrás: HAKI