Grafitbotok

Az elemi szénszál (karbon, grafit) botgyártásban való felhasználása (Fenwick 1973) tökéletesíthette tovább a kialakításukban már igen korszerű, üvegszál-poliésztert vagy más kötőanyagot pl. epoxigyantát, tartalmazó horgászbotokat. A szénszál lényegesen jobb szilárdsági, rugalmassági, tartóssági együtthatóival a kisebb öntömeg mellett a hagyományos üvegszál nem kelhetett versenyre. Az akkoriban gyártott kompozit anyagú bottestek (blankok) az üvegszál-szénszál vegyes alkalmazásával készültek, legtöbbször úgy, hogy a bot alaprétegét az elsőként feltekercselt üvegszálas mag adja és erre kerülnek a további ragasztó és kötőanyagba ágyazott grafitszálakat tartalmazó rétegek, melyeket szalagként vagy trapéz alakúra vágott szövet formájában szintén tekercseléssel rögzítettek. Érdemes megjegyezni, hogy a ma gyártott grafitbotok jelentős része ezen technológián alapul.

A botgyártásban az azóta eltelt időben a felhasznált grafitszál minősége, sűrűsége, mennyisége fejlődött a legnagyobb mértékben, melyek jelzéséül számokat (IM 6, 7, 8, 9), vagy a rugalmassági modulus viszonyszámait közlik gyártóik. A "High modulus karbon" alapú botanyagokban a grafitszál aránya már közel 100 %-os. Egyéb, a hadiparban, űrkutatásban kifejlesztett anyagokkal, mint pl. az elemi wolfram szál (boron), a kevlár (aramid) felhasználásával sok gyártó erősítette, és erősíti, botszériáit (pl. Daiwa Kevlar, Silstar Diaflex, stb.). A boronnal, kevlárral erősített bottestek ellenállóbbak lehetnek a külső fizikai behatásokkal szemben (ütődés, verődés), de a horgászbot csillapítását, terhelhetőségét is nagymértékben javíthatják ezek az anyagok.