Keresés a blogokban:
Korábbi bejegyzések:
|
2009. 04. 21. Az óriás ebihal
2008 július 20.-án ugyanolyan lustán terült szét a hajnal a langyos balatoni éjszakába, mint akármikor máskor, semmivel sem jelezve, hogy ez a nap egy horgászembernek, az én barátomnak, Hajdú Tamásnak életre szóló élményt tartogat. Az északi part hegyei, lankái ugyan olyan szürkés kék színekkel bontották ki kontúrjaikat, mint ahogy azt már évszázadok óta megszokták.
A part szemhatárig nyúló nádasai, berkes kigőzölgéseikkel horgászorrokat izgató illattal telítették a rezzenetlen víz tükrére simuló levegőt, és a Kócsag-öböl récéi egykedvűen rendezgették tollaikat a dús nádak széleinél.
Csak egy-egy vígabb kedvű ponty köszöntötte a pirkadatot nagyot loccsanva, hol a nád sűrűjében, hol a nyílt vízen, mit sem sejtve arról, hogy vigalma, most tényleg megalapozott, hiszen ezen a hajnalon nem pályázik a bőrére senki, hiszen legrettegettebb veszedelmük, Tamás most még az igazak álmát alussza és tőlük jó húsz kilométerre, Marcaliban egy többlakásos társasház első emeletén inkább rekordlistás süllők, mint aranyló tükrösök bujkálnak az álmai alján.
Sőt nem is előzmény nélküliek ezek az álmok, hiszen pár nap óta a környékbeli akadók néhány tíz kilót is közelítő süllőt is adtak a twisteres, gumihalas vájtfülüeknek.
Igaz, ugyan, hogy csak 150-200 dobásonként jött egy-egy, főleg, amíg a horgász rá nem jött, hogy az akadó széleire melyik irányból dobja a csalit, hogy az tényleg kapásra ingerelje az ott lapuló süllőket.
Így aztán a jókedvű potykák ezen a napon tényleg szabadságot kaptak még az álmok szintjén is.
Tamás, már előző este bekészítette táskájába a pár napja vett és még "szűz" pergető szerelését, aminek érzékenysége, finomsága arra volt kitalálva, hogy vele a mű csali minden apró rezdülése jól értékelhető információkat közvetítsen a gyakorlott horgász műértő kezéhez.
Aki ehhez igazán ért, az már pár száz dobás után úgy feltérképezi a terepet, mintha valóban belelátna a vízbe.
Tamás nem akart túl korán ébredni, hiszen eddig is inkább a késő délelőtti és a déli órák hoztak jó kapásokat.
Már jó magasra kúszott a perzselő nap, mire kerékpárja, felszerelése menetkészen várta a húsz kilométeres túrát a vízig.
Tamás ezeket a tíz-húsz kilométereket nap mint nap úgy tekerte (és tekeri) le, mintha csak a sarki kocsmáig ugrana el egy sörre. Persze mindezt teljes felszereléssel!
Nem hiányozhat az elemózsiás csomag, a fényképezőgép, a nagyüveg ivóvíz sem, nem beszélve a botokról, vágóhorogról és arról a dobozról, amiben nem húsz-harminc, hanem inkább két-háromszáz mű csali várja a bevetést.
A hátizsák és a botzsák szépen, kiegyensúlyozott rendben simul a maga húsz-huszonöt kilójával gazdája hátára plusz lendülettel segítve a lejtőkön gurulást. Hogy mi van az emelkedőkön, arról a pozitív gondolkodásba vetett hitünk miatt nem teszünk említést, mint ahogy arról sem, hogy a huszadik kilométer vége felé a kerékpár ülése és a vele szoros kölcsönhatásban lévő testrész milyen hatással vannak egymás állapotára.
Mindenestre, Tamás, mint rendesen, ezen a napon is megérkezett a tett színhelyére, ahol a kikötött csónak, mint egy, a gazdája szokásait már jól kiismert fuvaros ló, a farát mutatva várta a reá kerülő istrángot.
A bepakolás, térdig a langyos vízben gázolva sem tartott sokáig. Kattant a lakat és a ladik vidáman fordította orrát a nyílt víz felé. Nem tette ezt azonban teljesen önként, hanem rábízta magát a gazda kerékpározásban megpihent karjaira.
Tamás keményen belekapaszkodott az evezőkbe, hogy lendületbe hozza a nehéz fémcsónakot.
A nád takarásából kibújva szétterült a látóhatár.
Ez a gyönyörű nagy víz teljes mozdulatlanságban szunnyadt, itt-ott egy-egy öböl gyanánt kinyújtóztatva végtagjait a partig és jótékonyan takarva a mélyén pezsgő életet.
Rendes, öt-tíz kiló közötti pontyokat, akik jóleső nyugalomban süttették hátukat a nádak tükreiben, felemelkedve a felszín langyos rétegeibe, mozdulatlan csukákat, akik a nádszálakhoz szorosan simulva, élettelen fatuskónak álcázva magukat lestek a rakoncátlanul föl-alá úszkáló keszegekre, méltóságosan poroszkáló, öreg süllőket, akik néha-néha feladva fennkölt nyugalmukat oda-oda kaffantottak a szemtelenkedő süvölvények közé, akár küsznek, keszegnek, vagy sügérnek is hívták az illetőt!
Csak a balinok nem kértek ebből a gondoskodásból! Ők jobban tudják! Ők mindent jobban tudnak - gondolták, és itt is - ott is nagy loccsanásokkal borzoltak köröket a felszínre.
Persze ez a gondoskodás csak az avatatlan bámészkodó szeme elől takarja el a víz alatti életet, de nem az értő horgászszem és fül elől!
És főleg nem az elől, aki a levegőbe szimatolva azonnal megérzi hogy süllő, vagy harcsaikra van-e a víz alatt a közelben, és főleg nem Tamás elől, aki együtt él velük nap, mint nap.
Szinte hallom, hogy néhány olvasóm, felszisszen az előbbi sorok olvastán, gondolván, hogy miket ki nem talál ez a pali, hogy színesítse a mondókáját!
Pedig, higgyék el, a tényekről beszélek!
Sőt néha még én is, a negyven év óta dohányzással strapált szimatommal is érezni véltem ilyen illatokat.
Akiknek jók az érzékei és tudja, hogy mire kell figyelnie, annak mesél a víz.
És Tamásnak mesél! Sőt árulkodik.
De térjünk is csak vissza hozzá, a főszereplőnkhöz, aki közben már vagy jó másfél kilométerre elhúzott, csónakjával határozott irányt véve, egy korábban már felfedezett akadó felé.
Az akadó közelébe érve óvatosan lecsúsztatta a horgonyokat. Elől-hátul rögzíteni kellett, hogy az akadó megtalált szélét el ne veszítse, a hajó esetleges elmozdulásai miatt. Hogy pontosan érezze a távolságokat.
A finom, 40 grammos pergető bot hamar előkerült az orsó dobján 20-as fonottal, a végén egy házilag átalakított gumihal, amelynek fején műanyag burkolat biztosította, hogy leakadás nélkül kiugorjon a márgagödörből.
Aztán az első dobás után jött a tízedik, a huszadik és az ötvenedik, de a süllők le se tojták a csodacuccot, pedig "úgy szólt", mint egy Stradivari.
Tamás megunva az üres vizet, behúzta a horgonyokat és irány a következő ismert akadó.
Itt az előzőekhez hasonlóan horgonyzott le és elkezdte gumihalával kitapogatni az akadó széleit.
Az hamar kiderült, hogy nem számolhat egyenes szélű peremekkel. A márgagödrök szélei rendetlen kacskaringókkal szegélyezték ezt a nagyszobányi területet.
A finom bot nagyon szépen dolgozott. Centiről centire lehetett érezni vele a talaj egyenetlenségeit. A gödrök felett simán átcsúszott a peremeknél koppant, a sekélyen döcögött.
Egyik irányban, a többszöri rádobás is azt mutatta, hogy egybefüggő, nagy gödör van, hiszen az előbb még döcögő gumihal több métert simán úszott, mikor koppant egyet a peremhez érve.
Horgászunkban kezdett pezsdülni a harci vér! Reményeit lanyhasztotta azonban, hogy elég húzós szél csapott le hirtelen észak felől, ami percek alatt feltarjasodó hullámokat gerjesztett és nehézzé tette a gödörperem megtalálását.
Már a negyedik ötödik rádobásnál tartott, hogy megtalálja pontosan a gödör kezdetét végét, széleit, amikor váratlanul elnehezült a mű csali.
A bevágás reflexesen, rutinból jött. A kemény húzás igazán jó süllőre engedett következtetni. Jó tizenöt métert sikerült behúzni a csónak felé alig erőltetve. Bár abban biztos volt, hogy nem a szokásos kiló körüli süllő van a horgon, hiszen teljesen elmaradtak a jól ismert rángások az érzékeny botról.
De jött, meglepően könnyen jött! Egy darabig! Aztán egyszer csak a csónak közelébe érve a "jó süllő", mintha tengeralattjáróvá változott volna, befordult Szigliget felé, ott is megcélozta a hajókikötőt és mintha addig meg sem akarna állni (Ez kb.:18 km) beindult, karikába hajtva a gyengécske botot és irgalmat nem ismerve tépve az orsóról a zsinórt.
Na, ekkor sokat látott barátunk is megszeppent kissé. Az adrenalin csapok megnyíltak, a pupillák kitágultak, az izomtónus feszült és az a bizonyos zabszem is, hely hiányában, reményvesztetten fordult volna vissza.
De a profit ilyenkor nem a pánik, hanem a felgyorsuló döntési és cselekvési képesség szállja meg.
Ráeresztette a zsinórt a halra, szerencsére Ő, a nyaka közé dobott gyeplővel sem vágtatott gyorsabban, mint egyébként tette volna, és Tamás irgalmatlan sebességgel beszedte a horgonyokat. Egy perc múlva már utaztak is a nyílt Balaton erősen hullámzó vizén, miután újra rászorította a féket.
A "jó süllő", bizony húzta a nehéz vasladikot, a szél és a hullámok ellenében is. A húszas fonott azért elég jól terhelhető volt, hogy ne fogyjon el egészen az orsóról addigra, mire a csónakot sikerült annyira lendületbe hozni, hogy követhesse a hal mozgását.
Hogy meddig tartott ez az "utazás", azt valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hiszen ilyenkor teljesen elszáll az ember időérzéke. Hacsak nem nézi meg az óráját (és ki nézi meg?) fogalma sincs róla később, hogy negyedórát utazott-e így vontatva vagy háromnegyedet.
De mire letelt az a negyed, vagy háromnegyed óra, addigra sikerült zsinórt lopni a haltól és a csónakot a közelébe húzni.
Végtelennek tűnő forgolódás kezdődött a ladik körül. A finom bottal nem lehetett olyan határozott emeléssel kényszeríteni, ahogyan azt harcsánál egyébként szoktuk. Az erősödő szél ugyan tolta őket a part felé, de nehezítette a fárasztást az imbolygó hajó és hogy eközben a hal össze-vissza forgolódott, hol a hajó alá bújva, hol kiiramodva onnan, hol a mélybe merülve. Újabb végtelennek tűnő percek teltek el, mire először sikerült meglátni, hogy miként is néz ki közelről ez a tengeri szörny, ami beállt hajóvontatónak.
A látvány nem csökkentette az adrenalin szintet, mert egy alig elhihető méretű harcsafej bukkant fel a habokból. Ekkora fej mögött, akár mázsa feletti haltest is lehet, fordult meg a gondolat horgászunk fejében azonnal.
Percekig sétáltatgatta a csónak mellett le-fel, mire kísérletet mert tenni, hogy a vágóhoroggal is közelíthessen hozzá. De ez sem igazán akart sikerülni, mert a felbukkanó halat a hullámok azonnal messze sodorták. Sem először, sem másodszor, sem harmadszor nem jött össze a dolog, pedig a harcsa már elég fáradt volt, hogy ne menekülhessen.
Végül a nagyon sokadik kísérletre sikerült csak úgy felhúzni, hogy a vágóhoroggal megakasztható legyen.
Majd ezt az aktust hatalmas erőlködések követték, mire az erősen imbolygó és elég magas peremű csónakba sikerül behúzni, befordítani a hatalmas harcsát.
Közben a szél is alábbhagyott és Tamás lassan felocsudva kievezett a part felé, ahol már több csónakból figyelték a nem mindennapi mutatványt.
A fotózásra már több jelentkező is akadt.
2008 július 20.-án dél és egy óra között zajlottak ezek az események és a hal 85 kilo 60 dekát nyomott.
6 hozzászólás
2009. 04. 21. 20:26 |
kemenczes Laszlo
|
Gratulálok az irásodhoz,és a halhoz.."görbüljön" |
2009. 04. 21. 20:50 |
Somodi Csaba
|
Nagyon szép írás, ilyenekkel kellene a horgászújságokat megtölteni, nem a sok reklámmal, amelyek lassan már a fél újságot ellepik. Gratula, ez aztán nem semmi! |
2009. 04. 22. 18:59 |
Vagzi
|
Klassz az írás! Meg a képek is! El sem tudom képzelni hogy lehet egy ekkora harcsát tartani... |
2009. 07. 30. 20:47 |
Robesz
|
Nagyon színes írás, gratulálok, de a halhoz is:)
megjegyzem télleg nagyon nagy ennek a harcsának a feje, és én első ránézésre is többet ítéltem tömegre....úgy 100kg felett nemsokkal:)
görbűljön! |
2009. 07. 30. 20:48 |
|
Robesz
|
megkérdezetem milett a hal sorsa?:) |
2009. 09. 15. 16:04 |
|
dandd5
|
gratula de én tényleg azt hittem hogy ebi hal |
|
|
