Búcsú a nagy halaktól

Fivérem telefonált, hogy nagy harcsát hozott. Kibújtam az ágyból, kiszöktem a kórházból, taxit hívtam, hazavitettem magam, és odaálltam a rémfán csüngõ harcsaóriás mellé.

A történet tavaly nyáron kezdõdött, amikor a Csatorna eldugott szakaszán idõszakosan ismétlõdõ harcsaforgásokat meg rablásokat észleltem. Mindig ugyanott forgott, mindig csak egy, és vélhetõen olyan nagy, amely még a fajtársait sem tûri meg közelében. Amilyen magányosnak tûnt a hal, olyan barátságtalan volt a part meg a vízfenék is. A partoldal meredek és kefesûrû gyalogakáccal benõtt, járhatatlan; a vízfenék pedig lapos és sima, akár a tepsi. Kevesen járnak erre. Én azonban amikor csak tehettem, kijártam. Lestem, forog-e, rabol-e a halam. De vagy én nem voltam ott, vagy a harcsa nem rabolt, vagy gyanús elemeket láttam a parton, ezért folyamatosan elmaradt a harcérintkezés. A napokból hetek, a hetekbõl hónapok lettek, és mint a nóta modja "õsz is lett azóta".

0 hozzászólás

Hozzászólások