A vámpír tintahalak az óceán mélyének szemételtakarítói

Nevük ellenére a vámpír tintahalak (Vampyroteuthis infernalis) korántsem az óceán mélyének vérszopó élõsködõi: egy új kutatás szerint ezek a titokzatos élõlények a tengerfenék szorgalmas szemételtakarítói.

A Proceedings of the Royal Society B címû folyóiratban közölt eredmények szerint az állat hosszú, vékony tapogatóival gyûjti be a vízben úszó állati szövettörmelékeket, amelyeket aztán nyálkával összeragaszt, majd bekebelez. "Ez az elsõ tanulmány a fejlábúak (Cephalopoda) osztályának egy olyan tagjáról, amely nem vadászik élõ zsákmányra" - húzta alá a vizsgálatban részt vevõ Henk-Jan Hoving, az észak-kaliforniai Monterey-öböl Akvárium Kutatóintézetének a munkatársa.

A nagyjából 30 centiméter hosszú vámpír tintahalak nagyon elterjedtek, ám mégis rendkívül titokzatos állatok: még az élettartamukat is homály fedi. Nevüket sötét színükrõl, vörös szemükrõl és a karjaik között feszülõ, köpönyegszerû hártyájukról kapták. A tenger rejtélyes takarítóbrigádjának tagjai alig lélegeznek, remekül boldogulnak az óceán oxigénben legszegényebb övezeteiben.

A vámpír tintahalak biolumineszcens élõlények, vagyis képesek fény kibocsátásra. Nyolc karjukon kívül két hosszú - a testméretük akár nyolcszorosát is elérõ - ostorszerû tapogatójuk van, amelyekrõl a kutatók már régóta sejtették, hogy szerepet játszanak az állat táplálkozásában. A mostani tanulmány azonban az elsõ, amely feltárja a csápok pontos mûködését - adta hírül a Yahoo amerikai hírportál.

Hoving és kollégái laboratóriumi körülmények között figyeltek meg fogságban lévõ példányokat, továbbá 24 órányi videoanyagot elemeztek az állatokról. A felvételek 1992 és 2012 között készültek a vámpír tintahalak természetes élõhelyének számító Monterey-öböl tengeralatti kanyonjában. A kutatók emellett néhány múzeumba kerülõ példány emésztõszerveit is megvizsgálták. A fejlábúakra jellemzõ hal- és rákmaradványokkal ellentétben a vámpír tintahalak gyomrában nyállal összeragasztott halpetékre, rákcsápokra, szemekre, lábakra, lárvákra és azok ürülékére bukkantak.

A tintahal anatómiai vizsgálatából kiderült, hogy szívókorongjai nem szívnak, hanem nyálat termelnek. A kutatók eredményei és a videofelvételek tanúsága szerint az állat úgy táplálékozik, hogy elõször kinyújtja tapogatóját, amelynek ragadós szõrzettel borított végén megtapadnak a törmelékek. Ezután közel húzza magához a táplálékot, "rákeni" a szívókákkal borított karjára, amely beburkolja azt nyállal. Ujjszerû nyúlványaival pedig a szájához görgeti a falatot.

Ez a passzív táplálkozási mód lehetõvé teszi a számára, hogy alacsony-oxigénszintû övezetekben éljen. Hoving szerint az állatnak emellett rendkívül lassú az anyagcseréje, és légzõ rendszerében olyan fehérje található, amely erõsen megtapad az oxigénmolekulákon.

MTI

0 hozzászólás

Hozzászólások